A kerékpár története
A kerékpár ötlete az õsrobbanásig nyúlik vissza. Az elsõ jelentõs kétkerekû emlékünk Carl Friedrich Christian Ludwig Drais von Sauerbronn báró nevéhez fûzõdik. õ ugyanis, mivel sokat kellett járja az erdõt, újra föltalálta a Célérifere-t azzal, hogy egy szilárd vázhoz kerekeket erõsített. Azt azonban õ is látta, hogy gépe merevségén változtatni kell, ezért egy függõleges tengely körül elforgatható elsõ kerékkel szerelte fel, feltalálva ezzel a kormányozható kerékpárt.
Négy év tökéletesítés (új kormányszerkezet, magasságra beállítható ülés) után, 1817-ben a -kezdetben- gúnyolódó újságok már azt írták, hogy a báró futógépén óránként 14 kilométer távolságot tud megtenni. Bár rugózása nem volt, legszellemesebb mechanikai megoldása az önbeálló kerék volt. A "draisienne-láz" néhány hónap alatt magával ragadta egész Franciaországot és Angliát.
A csoda azonban nem tartott sokáig. Nem igazán lehetett sem megszokni, sem megszeretni a korabeli utakon való zötykölõdést. Egy ideig még alig lehetett kielégíteni a megrendeléseket, de aztán már minden újítás csak fokozta a kerékpár iránti ellenszenvet. Az újabb mérnökök már több kerékkel próbálták kiküszöbölni az egyensúlyozás okozta nehézségeket. Az egyik ilyen irányú próbálkozás volt az 1838-as Allopodes is. Ebben a vezetõ úgy hajtotta jármûvét (20-30 mph), mintha egyhelyben járna. A pedálok mind süllyedéskor, mind emelkedés közben elõre hajtották a kerekeket, így az emelkedõk is könnyebben legyõzhetõvé váltak.
Az elsõ valódi kerékpár megalkotójának a skót Kirkpatrick Macmillant tartják, bár õ nem fogta fel találmányának jelentõsségét. Házára is ezt írták késõbb: “Jobbat alkotott, mint amirõl tudott.” Hobby Horse kerékpárjára ugyanis ingaszerû lábpedálokat szerelt, így már csak az egyensúlyozás mûvészetét kellett megtanulnia annak, aki ki akarta próbálni. A kovácsmester nem is kívánt hasznot húzni találmányából, nem terjesztette.
A tökéletesedés egy másik problémáját R.W. Thompson találmánya, a felfújható gumibelsõ oldhatta volna meg. Bár szabadalmát már 1845-ben megkapta, még `47-ben sem volt elterjedve, és emiatt az ára is igen borsos volt.
A francia Pierre Michaux 1861-ben alkotta meg a michauline-t, az olyan kerékpárt, aminek pedáljai az elsõ keréken voltak. Ezzel már az egyensúlyozás is egyszerû volt, sõt, minél gyorsabban tekert az ember annál kevésbé veszíthette el az egyensúlyát. A gép kerekei kezdetben körülbelül egyformák (90 cm) voltak. A fára vasabroncsot húztak, hogy ne kopjon olyan gyorsan. A gyártás már `62-ben beindult, de az igazi õrület az 1867-es párizsi világkiállítás során robbant ki.
Liverpoolban megalakult az elsõ kerékpárklub, bár nem volt könnyû az új játék. Az elsõ kerék kacsázott, ugyanis ha a "lovas" jobb lábával nyomta elõre a pedált, a kerék elfordult balra, és fordítva. Két hét alatt azért bele lehetett jönni. Az elsõ feljegyzett bicikliverseny is ekkorra esik, a 2 kilométeres távot az angol James Moore teljesítette leggyorsaban (3 perc 50 mp), aranyérmét magától III. Napoleontól vehette át.
Innentõl kezdve sorra rendezték a különbözõ kerékpárversenyeket: spanyolországban a matadorok ültek nyeregbe, jöttek a nõi, hosszútávú, gyorsasági és ügyességi versenyek is. Az újítások természetesen szintén nem álltak meg. Ezek közé tartozott a golyós csapágy és a sárhányó. Rájöttek, hogy a küllõk egyformán húzzák a tengelyt, így már lecserélhették a régi faküllõket nagy szakítószilárdságú acél küllõkre. Az így megszületett, a kerekeket leszámítva teljes egésszében fémbõl készült kerékpár (Ariel) új korszakot nyitott meg. Létrejött a velocipéd.
Országonként más-más nevet kapott az új szerkezet. Az angolok penny-farthingnak (fabatka, fitying), a franciák grand-binek (nagy kettõs) az amerikaiak pedig egyszerûen ordinarynak nevezték
Ezzel már kétszer olyan gyorsan lehetett menni, mint egy hagyományos kerékpárral, az akadályokat is könnyebben vette. A másfél méteres kerékátmérõ-határt azonban az emberi láb nyújthatatlansága miatt nem tudták átlépni. 1877-ben már 50 000 velocipéd volt forgalomban Angliában átlagosan 135 cm kerékátmérõvel.
A velo atyja, James Starley, azonban már egy újfajta triciklin törte a fejét. Mikor megvolt, a fiával ment kipróbálni, de az lassabban tekert, mint õ, egy rövid kanyargás után az árokban kötöttek ki. Az apa ekkor rájött, hogy ez így semmikép nem lesz keresett áru, megalkotta hozzá a differenciálmûvet. Érdekes azonban, hogy ezt már pont 50 évvel korábban jegyeztette be egy francia feltaláló, Onésiphore Pecquer, majd két évre rá egy angol is szabadalmat kért rá hazájában. Annak idején azonban még nem tartott erre igényt a közlekedéstechnika. Ezzel egy nagy lépést tettek meg a század végének nagy közlekedési forradalmához.
Az angol feltaláló, Harry J. Lawson sem volt megelégedve a velocipéddel. Ekkorra már felbukkantak az olyan gépek, amiket - a súlypont végett - a föld közelében elhelyezett pedálokkal lehetett hajtani, de ezek lassabbak és bizonytalanabbak voltak társaiknál. Lawson rájött, hogy a legegyszerûbb, ha fogaskerekes láncáttételt alkalmaz egy kisebb kerék felgyorsításához. Az õ kerékpárjának kerekei már csak 100 ill. 60 centisek voltak, és a vezetõ súlypontja is a lehetõ legmélyebbre, a két kerék összekötõ rúdjára került. További újítása volt, hogy szétválasztotta a kormányzást és a hajtást végzõ kereket. A kerékpárnak egy nagy hátránya volt azonban, hogy a kormányt még nyújtózkodva sem lehetett volna elérni, ha bonyolult trapézok segítségével nem hozza lejjebb.
Talán pont emiatt maradtak legtöbben a kiforrott, kecses, ám veszélyes velocipéden. Ekkor jelent meg Amerikában a Star nevû kerékpár, ami abban hozott hatalmas újítást, hogy a hátsó kereket elõretették, így lejtõnél sokkal biztonságosabb volt, de ugyanakkor könnyebb lehetett hátraesni. Szíjáttételes emelõkaros pedáljával már fékezni is lehetett.
Arra azonban az amerikaiak is rájöttek, hogy a biztonságos kerékpár kulcsa a lánchajtásban van. A Kangaroot már azzal szerelték, ami viszont azt okozta, hogy a 90 centis kerékkel nem lehetett 20 km/h-nál gyorsabban menni.
Az átütõ változást 1885-ben John Starley mutatta be. Ez volt a Rover Safety. Az angol kidolgozta a ma is használatban levõ vázat, a döntött kormányrudat és ennél jobbat azóta sem igen találtak ki. A gyárak fokozatosan átálltak a Roverek gyártására, ám a tökéletességhez még mindig kellett valami.
Ez egy ír állatorvos, John Boyd Dunlop alkotta meg. Fia ugyanis új triciklijével állandóan "szétbarbárkodta" a kertben a füvet, ezért az apa azt szerette volna, ha valamivel le tudná tompítani a kereket. Elõször vízzel töltött locsolócsõvel próbálkozott, de mivel az túlságosan rugalmatlannak bizonyult, levegõvel fújta tele. Ezzel újra feltalálták a pneumatikot. Találmányára a szabadalmat 1888. harmadik harmadában kapta meg Dunlop, és megkezdék az ilyen kerékkel felszerelt biztonsági kerékpárok árusítását. Egy év alatt mintegy 50 darabot adtak el belõlük, majd kiderült, hogy 1845-ben Thompson már megkapta a szabadalmat erre a találmányra, ezért hosszas herce-hurca után elvették a szabadalmi jogot Dunloptól, ami azonban csak annyit jelentett, hogy ezután már bárki gyárthatott ilyen szerkezetet anélkül, hogy az ír családapa egy penny-t is keresett volna rajta. Vállalkozása, amit alapított azonban nem ment tönkre, és épp a döntõ határozat hetén 3000 tömlõt adott el.
A kerékpárnak tehát sok feltalálója volt, így jogos, amit Lord Charles Beresford mondott 1896-ban, amikor már 4 millió biciklista rótta az utakat: “Akárki találta fel a kerékpárt, megérdemli az emberiség köszönetét.” A velocipéd fokozatosan kiszorult a piacról. A kerékpár sikerét annak köszönheti, hogy pont abban a korban született, amikor az emberek hirtelen tömegesen vágytak az egyéni jogok alapján egyéni élményekre. Ennek kielégítésére az új eszköz tökéletesen megfelelt. Sõt. A kerékpár új távlatokat nyitott. Felvetette a hosszabb utazás lehetõségét az emberek elõtt, akik azelõtt azt hitték hogy arra a vasút való.
Geergooo
|